Magyar gyep a parlagfű ellen

Komoly Cecília és szerzőtársai arra tettek kísérletet Tiszaalpárban, hogy megértsék, miként hat egy tájidegen és egy környékbeli fű vetése hogyan hat egy fiatal parlag visszagyepesedésére, és miként lehet szép Alföldünk művelésből kivont területeit visszavadítani. A hároméves kísérletnek egy várható, de laikusok számára talán kontraintuitív eredménye volt: az erősen nemesített fűmagok elvetése egyszerre nyitott terepet az ökológiailag homogén és védtelen gyepen a parlagfű elterjedésének, és szabott gátat az őshonos rovarok visszaköltözésének. Ugyanakkor a nem tájidegen, magyar gyepalkotó növényeken kezdetben szintén elindulta parlagfű terjedése, de három év alatt a hazai fauna visszaszorította a invazív (és allergén) behurcolt gyomot, és elkezdek beköltözni az őshonos rovarok is.
Az elmélet tesztelésére egy tiszaalpári szántóföldön 2008 őszén közel azonos szélességű sávokban a környező területeken elterjedt veresnadrág csenkeszt és a tájidegen angolperjét vetettek, illetve egy parcellát vetetlenül hagytak.
A kísérletnek nem csak esztétikai, de természetvédelmi eredményei is vannak.

Közép-Európában a társadalmi-gazdasági változások következtében a kilencvenes évektől kezdve egyre több szántót hagynak parlagon. Ezeknek a területeknek, mint másodlagos élőhelyeknek természetvédelmi jelentőségük van: puffer-zónát alkothatnak védett vagy védeni kívánt területek körül; ökológiai folyosókat alkothatnak élőhely töredékek (fragmentumok) között, menedéket nyújthatnak védett fajoknak; sőt, szántóföldek körül akár olyan fontos ökológiai szolgáltatást is biztosíthatnak - a méheknek táplálékot és élőhelyet adva -, mint a megporzás. 

Erről már volt szó - néhány tölgyfa vagy mogyoróbokor hasznos segítség lehet például a vörösbundás európai mókus számára is, de nem minden arany, ami fénylik...

Ellenben a felhagyott szántókból nemcsak haszna, de kára is származhat a terület tulajdonosainak és a természetvédelemnek, mivel az ilyen területeken néhány évig nagyon megnőhet a parlagfű borítása, és ugródeszkaként funkcionálhatnak olyan ökológiailag sokkal veszélyesebb invazív növények terjedéséhez is mint a selyemkóró ,az aranyvessző, a gyalogakác vagy a bálványfa.

És ismét a már említett mókusoknál maradva: az ökológiai folyosók persze megkönnyíthetik az olyan invazív fajok útját is, mint a vörösbundásokkal egyenlőtlen küzdelembe kezdett amerikai szürkemókusokét is. De hagyjuk a zoológiát! Úgy néz ki, hogy a csökkenő életterű őshonos állatfajok (és persze nem csak a rovarok, hanem a belőlük élő madarak, kisemlősök) is akkor járnak jól, amikor az allergiás emberek: ha nem nemesített, bolti fűből próbálunk angol gyepet varázsolni, hanem őshonos fajokból hozunk létre szép, vadvirágos, gyomos gyepet.
A kísérlet első évében a nemesített angolperje előnyösnek tűnhetett: parlagfű szinte nem volt, és a homogén vetés erős vázat alakított ki. A harmadik évre viszont a parlagfű gyakorlatilag minden parcellából eltűnt, ahogy a csenkesz-vázú gyep illetve a véletlenszerűen kialakuló gyep elég erőssé vált, viszont a nem tájidegen gyep sokkal jobban beilleszkedett a táj ökológiai rendszerébe. 

Nagyon röviden: a legjobb, ha a nyaralónkban nem vetünk fűmagokat és küzdünk a parlagfűvel, hanem hagyjuk, hogy szép, vadvirágos gyep alakuljon ki. A kaszálás direkt segíti a biológiailag sokszínű, szép gyep kialakítását. 

Az ismeretterjesztő cikk a Greenfon jelent meg, tudományosan pedig majd a Természetvédelmi Közleményekben. Cili szórakoztató pusztai szántós blogja itt található meg (a fénykép onnan származik).

A szerző felhívta a figyelmem a leegyszerűsítő értelmezésem hiábjára, némileg módosítottam a szöveget, beszúrva az utolsó előtti bekezdést, illetve "Az elmélet tesztelésére..." kezdetű mondatot.

Mi vár a magyar mókusra?

Az origó jelent meg Molnár Orsolya zoológus-tudományos szerkesztő nagyszerű cikke a  Magyarországon is őshonos európai mókusra leselkedő veszélyekről.  A szép, vörös bundájú mókusunkra a leggyakoribb veszélyen, vagyis élőhelyének eltűnésén vagy felaprózódásán túl egy új invázív faj, az amerikai szükre mókus elterjedése jelenti a legnagyobb veszélyt. Az USA parkjaiból ismert, tökéletesen városiasodó rágcsálók nagyobbak, jobban bírják az (első) telet és eleszik az európai mókusok elől a táplálékot. Ezen túl természetesen azt csinálják a mi mókusainkkal, amit őseink az amerikai lakókkal: olyan betegségeket terjesztenek, amelyekkel az európaiak szervezete nem tud megbírkózni.
Annak érdekében, hogy még unokáink is láthassanak vörös bundás mókust, néhány egyszerű dolgot tehetünk. Először is az élőhelyek feldarabolódását csökkenti, ha a művelésből kivont területeken, mezőgazdasági területeken, kertekben hagyunk olyan növényeket, ami az erdőket, ligeteket összeköti a mókusoknak, és lehetőleg maradnak rajta tölgyek, mogyoróbokrok, diófák - vagyis amit egy ilyen rágcsáló meg tud enni. Ennél azonban még fontosabb, hogy egyszerűen ne vegyünk amerikai (nyugati) szükre mókust otthoni tartásra. A szürke mókus egyedül is hatalmas kárt okozhat, sok vörös mókust fertőzhet meg, ha elszökik otthonról.

A szürke mókus Észak-Amerika keleti partvidékének lomberdeibõl származik. Angliában tenyészetekbõl szabadult ki és meg is telepedett, invazívan terjedt a vörös mókus állományainak rovására. Sikerének egyik titka, hogy hatékonyabban tudja megemészteni a makkokat, mint a vörös mókus, ezáltal jobban halmoz fel zsírt a téli, kritikus idõszakra, így nagyobb a túlélési esélye. Nagyobb, agresszívebb és jobban viseli a zavarást. Mindezek tetejében az õshonos mókus számára letális parapox vírus hordozója. Néhány éve hasonló folyamat kezdõdött Észak-Olaszországban is, ahol a szürke mókus már elérte az Alpok összefüggõ fenyõelegyes erdõzónáját. A szürke mókus szélesebb körû térhódítása Európában a jelenlegi tendenciák alapján megállíthatatlannak tûnik, és hosszú távon az õshonos vörös mókus teljes kontinentális állományát veszélyeztetheti. (Forrás: Urbanizációs kutatócsoport)

Ha pedig egyszer kialakul egy populációjuk valahol, akkor a vörös mókusoknak lassan nem marad tere. 

Az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének Urbanizációs kutatócsoportja elsősorban a budapesti városi környezethez alkalmazkodó emlősök, például mókusok, sünok, nyestek megfigyelésével foglalkozik. Molnár Zsófia cikke többek között Péntek Attilát, a Mókus projekt egyik tagját szólaltatja meg.
A mókusok hazai populációit a Szent István Egyetem Állattani és Ökológia Tanszékének szakmai támogatásával a Tölgy Természetvédelmi Egyesület Mókusleső programja méri 2002. óta, amit saját megfigyeléseink beküldésével segíthetünk.
Budapesten több nagyobb mókus-populáció található, ezek egyikérő, az Orczy-kertiről ír a Fővárosi blog.  Az Orczy-kertben a beszámoló szerint egy tucatnyi szükre és mintegy húsz vörös mókus lakik. Bár ezek a szükre mókusok lehetnek a hazai állatkereskedésekben is kapható keleti szürke mókusok is, úgy látszik, hogy a harc megkezdődött. Segítsünk a mieinknek!
Fotó: cc (de) Ray Eye.

PS: Nem mellesleg hasonló gondokkal küzd egyetlen őshonos teknősfajunk, a mocsári teknős is, amelyet a sokkal nagyobb testű, és a városi otthonokból hatalamas mennyiségben kiszabaduló vörösfülű ékszerteknős veszélyeztet. A megunt teknősöket éppen a Budapesti Állatkertbe kell vinni, semmiképpen sem szabadon engedni.